Kétszáz éves a Karancsi református templom

Az ünnepi istentiszteleten részt vettek Kolinda Grabar Kitarović, Horvátország elnöke és dr. Áder János Magyarország elnöke. Igehirdetést tartott dr. Bogárdi Szabó István a Magyar Református Egyház Dunamelléki Egyházkerületének püspöke és ünnepi beszédet mondot Csáti Szabó Lajos a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház püspöke.
Az ünnepségen részt vett dr. Đuro Hranić Đakovo – Eszéki érsek valamint katolikus és szerb ortodox lelkészek.
Hájek János Karancsi lelkész horvát és magyar nyelven köszöntötte a résztvevőket.

Az ünnepi istentisztelet után két előadást halhattunk, Farkas Lajos az Intercisa Múzeum igazgatója a baranyai reformátusságrol tartott elöadást még dr. Lábadi Károly a Karancsi templom történetéről beszélt. Az előadásokról horvát nyelven készült forditás és ezt kiosztották a jelenlévöknek.

Ezt az ünnepséget egy vacsora követte amelyre a házigazda Karancsiak mindenkit szívesen fogadtak.

Tisztelt Elnök Asszony, tisztelt Elnök Úr, Főtiszteletű Püspök Urak, Nagytiszteletű Lelkészek és Lelkésznők, Hölgyeim és Uraim, tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Fridrich Adolf Lampe teológus, az Utrechti Egyetem 18. századi egyháztörténeti professzora szerint – aki megjelentette Debreceni Ember Pál egyháztörténetét, mely a magyarországi és erdélyi reformáció történetének fontos forrása – Karancson 1576-ban már létezett anyaegyház. Ez esztendőben tartották ugyanis a szomszédos Hercegszőlősön a kánonalkotó zsinatot, amelyen részt vett Karantsi István is, aki a karancsiak első református pásztora lehetett. Ha volt papjuk, templomuk is. Azonban sem az isteni hajlék, sem a falu nem a mai helyén állt, hanem a mostani helységtől nyugatra. A legöregebb karancsiak 1773-ban nagytiszteletű Rátz Mihálynak azt mesélték, hogy azért hagyták el régi településüket, amelynek helyét máig Faluhely névvel illetik, mert az ellenség felégette. A török uralom alatt sem volt könnyű a reformátusok élete. A régi Faluhely határrészben álló templomuk lehetett az, amelyről a krónikák úgy emlékeznek, hogy amikor a karancsi egyházfi egy szeget mert verni a meglazult templomajtóba, egy tehén árát, hat forint büntetést kellett fizetnie.

A szőlőhegyéről, a fehér borairól híres településnek 1890-ben volt a legtöbb lakója: 1679 lelket írtak össze. A legutolsó népszámláláskor, 2011-ben már csak 926-an maradtak a faluban. A 18. században a magyarok mellé német telepesek érkeztek, 1918 után szerb és horvát családok szállásolták be magukat. A népszámlálók 2001-ben 219 magyar lakost találtak.

A mai helyén épült település első református templomát gyorsan kikezdte az idő. Az egyház a 18. század második felében kegyes beleegyezésért folyamodott a pécsi püspökhöz, Radonay Mátyáshoz, hogy új hajlékot emelhessenek, ahol találkozhatnak az élő Istennel. A „kálvini eretnekség” elleni harcos főpap megtagadta beleegyezését. A borongós évtizedeket azonban verőfény követte, mivel csak megszerezték az engedélyt. A zsoltáros szent hajlék után sóvárgó szavaival kezdtek építkezni: „Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek Ura, Királyom és Istenem! Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged!” (Zsolt 84, 4-5). Új templomukat 1808-ban egyedülálló módon kezdték építeni: a régit nem bontották le azonnal, hanem föléje emelték az újat. Amíg el nem készült, benne fohászkodtak Istenhez a sok megpróbáltatást kiállt karancsiak. Összesen 145 családtól érkezett 1644 forint a templomépítésre. 1811. április 30-án a gyülekezet minden tagjának jelenlétében Zenthe Pál lelkész felszentelte a templom alapkövét. A korábbi tornyot, amely 1786-ban kezdett épülni, meghagyták. A készülő templom fala és a közte lévő hézagot úgy szüntették meg, hogy a tornyot egy sor téglával körülrakták, az építményt megmagasították. De 1814 körül anyagi nehézségek lassították a munka ütemét, mivel a templomépítésre felajánlott pénzösszeg nem érkezett meg. 1816-ban mégis „bévakoltatott, bemeszeltetett és bádogoztatott”. Mind a templom, mind a torony terméskőből és égetett téglából készült. Végül 1821-ben fejezték be a régi templom fölé emelt új építését. Ugyanakkor elbontották a korábbit, s anyagát kihordták a templomból. Hogy ilyen célszerűen és hasznosan építkeztek, arról ma már egyetlen mozzanat tanúskodik: a drávaszögi templomhajók közül a legmagasabb a karancsi, merthogy az egy másik templom fölé épült. A templom hossza 13, szélessége 6, magassága 5,1 öl. Nagyobb méretű javítást először 1852-ben kellett elvégezni: az egész tetőszerkezetet újjáépítették szlavóniai tölgyfából, és cseréppel fedték. A gyülekezet a karbantartást jó gazda módjára folyamatosan, erejéhez mérten mind a 19., mind a 20. században rendszeresen elvégezte. A templom ma is meglevő, de már használaton kívüli legrégibb bronzharangját 1761-ben a karancsi eklézsia megrendelésére, Isten dicsőségére Grazban öntötték. Jelenleg rajta kívül még három harang lakik a toronyban: az egyiket 1819-ben Pécsett, a harmadikat és negyediket az 1920-as években öntötték. A templom orgonájáról 1861-ben történik először említés: a gyülekezet tízváltozatú (regiszterű) hangszert rendelt meg Moser Lajos salzburgi orgonaművésznél, aki a kérésnek eleget tett, és személyesen állította fel szép hangú orgonáját. Az úrasztalához tartozó minden edényről, abroszról és takaróról 1817-ben készült el az első pontos leltár. Volt az egyháznak több, a szegények aranyából, cinből készült úrvacsorai kannája, a legrégibbre az 1727-es évszámot vésték. A leltárhoz abroszok, selyemmel kivarrott keszkenők is tartoztak, továbbá az úrasztalán állt egy nagy fa tányér – K[arancsi] E[klézsia] 1775 felirattal -, amelyre a megszentelendő kenyeret helyezték. A jobb módú gazdák adományai révén a klenódiumok száma állandóan gyarapodott. Az egyházi protocollumot 1777-ben kezdték vezetni. Rátz Mihály szerezte be, az első bejegyzések az ő kezétől származnak. Lapjain megnevezi az előtte Karancson szolgáló prédikátorokat 1630-ig. Az első, akit említ, Causai Péter nevű. Az első megmaradt anyakönyvet 1756–1802 között vezették.

Lukács evangélista kérdezi: „Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül-e le előbb, és nem számítja ki a költségeket, hogy telik-e mindenre a befejezésig?” (Lk 14,28) A karancsiak sohasem szűkölködtek Krisztust követő hitből, meggondoltságból és tehetségből. Amikor első igazi, máig álló tornyukat emelték hitük magasságába, 874 volt a magyar református közösség lélekszáma. Azóta állandóan fogyatkozott. A gyülekezet mai létszáma csak 95 fő. A maroknyi közösség felújított templomát – eleihez hasonlóan – Istennel való találkozás helyéül szánja, ahol fohászkodva vihetik Uruk színe elé életük gondjait és kéréseiket. A gyülekezet épülésének, megerősödésének, anyanyelvük, magyarságuk őrzésének egyik fontos helyszíne is lesz. Ahogyan azon fáradoztak, hogy megőrizzék az isteni hajlék köveit, kitartásukkal lelkiekben eddig is építkeztek, erősödtek. A karancsiak, ahogy őseik tették, megfogyatkozva is bizonyítják ragaszkodásukat a református, a kálvini irányzatot követő eklézsiájukhoz és a 195 esztendő óta fennálló, Istennek emelt házukhoz. Ahhoz a templomhoz, melynek első felszentelésekor, akárcsak a mostani ünnepi, hálaadó alkalomhoz, Salamon király örök érvényű templomszentelési imádsága illik (1Kir 8,29): „Nézz nyitott szemmel erre a házra éjjel és nappal, arra a helyre, amelyről ezt mondtad: Ott lesz az én nevem! Hallgasd meg az imádságot, amikor a szolgád ezen a helyen imádkozik.”

Prof. Dr. Sc. Lábadi Károly

Őt Laskón és a Dráva-szögben Szegedi Kis István az országos hírű lelkész, sőt teológiai körökben Európa szerte ismert író követi, aki még tevékenyebben terjesztette Luther hitét és nézeteit.

A reformáció műveként emlegetik a XVI. században alapított vörösmarti gimnáziumot, melynek története szorosan összefonódik Baranyában a reformáció eseményeivel.

1576. augusztus 16-án és 17-én zsinatot tartott 40 református prédikátor Hercegszőlősön, ahol egyházi törvényeket hoztak, hogy ezekkel szabályozzák a baranyai református magyarok életét. E zsinat több száz évre meghatározó jelentőséggel bírt, és hatása még ma is érződik, mind az anyaországban, mind a Dráva-szögben is. Jelentősége abban rejlik, hogy itt iktatták be először törvénycikkbe az iskolák megalapításának szükségességét, és elrendelte az egyházi anyakönyvvezetést is. Erről a vidékről azután országos hírű teológusok kerültek ki, mint pl.Beythe (Böythe) István, aki Batthyány Boldizsár udvari papja, majd később az egységes magyar protestáns vallások püspöke lesz. Jelentős volt irodalmi munkássága is.

A XVII. század végén, már 286 település létezik, ebből 192 magyar, 68 szláv, 3 német, 23 vegyes, főleg magyar és szláv lakossággal. 1720-ban a nevekre alapozva írták össze a nemzetiségek számarányát a következőképpen: 71,52% magyar, 25,02% szerb, 3,46% német.

Az 1848/49-es szabadságharcot a magyar lakosság lelkesen támogatja, tevékenyen részt vállal az osztrákok elleni harcban, de a Dráva-szögben komolyabb összetűzésekre nem került sor.

A XIX. század második fele békésebb korszak. A technikai fejlődés, a civilizáció előrehalad, a jobbágy felszabadult. A bortermelő vidékek gazdasága felvirágzott. Ekkor épülnek fel a mai napig híres parasztkúriák. Kezdenek hazatérni az emigrációból a volt 48-as szabadságharcosok. A legismertebb Ács Gedeon, Kossuth Lajos lelkipásztora, aki elkísérte Kossuthot Törökországba és Amerikába is. Hazatérése után Csúzán lesz lelkész, de prédikál Sepsén és Kőben is. Az első világháborút követően a térség az újonnan megalakuló Szer-horvát–szlovén, későbbiekben Jugoszláv királyság alá került. A Karadordevic szerb uralkodóháznak nem volt fontos az itt élő nemzeti kisebbségek jogai, mint ahogyan a horvát törekvéseket is igyekeztek elfojtani. A második világégést követően a kommunista hatalom szemében pedig minden, ami a vallással és a kereszténységgel volt kapcsolatos, ellenségnek számított.

Az 1991-es népszámlálás ötven apró Dráva-szögi települést említ, ahol a magyarság zöme él. Legtöbben 1941-ben voltak:- 24145 fő. Fogyatkozásuk a magyar nyelvterületen viszont a legtragikusabb lett, 1991-ben már csak 8956-an vallották magukat magyarnak. Az 1991-es háború csak még rontott a helyzeten, mintegy 3 ezer magyar hagyta el Baranyát.

A háború befejeztével a megmaradt, de igencsak megfogyatkozott magyarság nagy reményekkel kezdte meg a károk helyreállítását, és történelme folyamán nem először kezdett új életet saját szülőföldjén. A legkisebb magyar közösség de, a legtöbb szenvedést ők élték meg, fogyatkozva igaz, de sikerült megmaradniuk.

Az egyik megtartó erő az egyház volt. A református lelkipásztorok, valamint a római katolikus plébánosok mindig a néppel voltak, támaszok voltak az ottani magyarságnak, osztoztak sorsukban. A református vallás nagy hatással volt az itt élő magyarságra, kultúrájukra, gondolkodásukra és életükre. A horvátországi háború utáni béke, ami egyben rendszerváltást is eredményezett, a magángazdálkodás kifejlődését eredményezte. A Dráva-szögi magyarság megpróbál ismét anyagilag talpra állni. A kezdeti nehézségek, az egzisztenciális problémák megoldása után lassan, de biztosan kezdenek kultúrájuk, vallásuk, magyarságuk felé fordulni.

Az, hogy Baranyában a mai napi élnek magyar anyanyelvű reformátusok, olyan kiváló teológusok és emberek segítségének köszönhető, mint Ágoston Sándor püspök, aki a trianoni szerződés értelmében elszakított területeken a sok nehézség ellenére megalakította a Jugoszláv Református Keresztény Egyházat, biztosítva a délvidéki magyarság megmaradását.

Ágoston Sándor, aki a bácskai Bácsfeketehegyen született, 1882-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémián végzett, majd Kórógyra és Eszékre kerül lelkésznek. 1921-től szülőfalujába megy vissza. 1922-től alesperese, 1928-tól fő esperese, majd 1933-tól püspöke a jugoszláv református egyháznak. Különösen szerette, és szívügyének tartotta a Dráva-szögi magyar reformátusok helyzetét. Erejéhez mérten nagyon sok segítséget nyújtott ennek a vidéknek. A több nyelven kiválóan beszélő püspök igazi diplomata is volt. A második világháborút követően személyesen kért kihallgatást Tito jugoszláv elnöktől és közbenjárására a délvidéki magyarok elkerülték a legszörnyűbb tragédiákat. 1960-ban halt meg.

A másik nagy egyénisége a baranyai reformátusoknak Hájek János református esperes, aki a bánáti Nagyszereden született 1936-ban, egy egyszerű földműves család harmadik gyermekeként. Teológiai tanulmányainak befejezése után Pacséron segédlelkész, majd Karancsra, Kőbe és Sepsére nevezik ki lelkipásztornak. A szlavóniai-baranyai egyházkerület esperesének nevezik ki 1986-ban, és ezt a tisztséget betölti egészen haláláig. Különöse fontos volt helytállása a háborús időkben, szintén higgadt és megfontolt modorával, jó tárgyalókésségével nagyon sok magyart megmentett a pusztulástól. Igazi támasza volt a baranyai magyarságnak, és nemcsak a reformátusoknak, hanem mindenki számára, aki segítséget kért tőle. A legnagyobb menekültáradatban kijelentette a csüggedőknek:

Veletek maradok, és én leszek az utolsó magyar, aki elhagyja Baranyát.”

Pedig nem magyarnak született, a magyar nyelvet is csak 12 éves korában tanulta meg. A nemzetisége cseh volt. 1997-ben hunyt el.

Temetésén megjelentek a magyar reformátusok és katolikusok mellett horvátok és szerbek is. Hat év háborúzást követően koporsójánál találkoztak az addig szemben álló felek, menekültek és itthon maradottak, üldözők és üldözöttek. Hájek János valamennyi baranyai ember tiszteletét kivívta, úgy élt, ahogy azt a Bibliából tanulta és tanította, még halálával is az emberek közötti megbékélést szolgálta.

Végezetül ez az előadás a Dráva-szögi magyarokról szól, nekik szól. Buzdítani szeretném mindazokat, akik ezt meghallották, hogy imádkozzanak ezért a népért, amely ma hitéért, életéért, megmaradásáért vív hősies küzdelmet, bízván abban, hogy még sokáig felhangzik magyar nyelven a reformátusok „himnusza” ezekben templomokban:

Tebenned bíztunk eleitől fogva,

Uram, téged tartottunk hajlékunknak!

Mikor még semmi hegyek nem voltanak,

Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva,

Te voltál és te vagy, erős Isten

És te megmaradsz minden időben”

Köszönöm, hogy meghallgattak!